Kaptam, megosztom veletek. Megfontolandó...

" Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszlettervező.

Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes ételeket főzök és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.

Ha a szegénykonyhában segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket zengek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.

Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de Jézus Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értetted meg, miről is szól a karácsony.

A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét átölelje.

A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.

A szeretet barátságos az idő szűke ellenére is.

A szeretet nem irigyel másokat házukért, amelyben jól választott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van.

A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjen már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.

A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.

A szeretet minden elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem múlik.

A videojátékok tönkremennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak.

A szeretet ajándéka megmarad..."

 Bár több doboznyi különböző karácsonyi díszünk van, szeretünk készíteni mindig újakat is. Egyrészt nagyon jó karácsonyi ajándék, másrészt kiváló időtöltés így advent táján. Szabás-varrás, néha ragasztás és sok-sok kacagás, mikor valami félresikerül... Csupa jókedv és tartalmas együttlét a szeretteinkkel. 

Az alábbi ötletek találtam, majd meglátjuk, mi is fog megvalósulni belőle:

Képek: innen

 Szent Luca ókeresztény szent volt. Megfogadta, hogy nem megy férjhez, hanem Jézusnak szenteli az életét. Hitéért kiszúrták a szemét, majd vértanúhalált halt. Emiatt a szemfájósok védőszentje...

Állítólag nagyon szerette a háziállatokat. Luca napjának előestéjén a népi hagyomány szerint fiú- és leánygyermekek így köszöntik Lucát:

"Megjöttem én jó este,

Luca köszöntésére.

Luca fekszik ágyában

Az őrző angyalával.

Gyere Luca menjünk el,

Mennyországot nyerjük el.

Ha mi aztat elnyerjük,

Boldog lesz az életünk." (Bálint Sándor gyűjtése alapján)

A népi hagyomány szerint a szent mellett egy boszorkányszerű, rontó-bontó Luca is él. Lucapuca, lucaasszony a neve és az emberek rontására törekszik.

A hagyomány szerint Szent Luca szemét tűvel szúrták ki, ezért nem volt szabad e napon varrni. E napon készítették a lucaszéket, s karácsonyig kellett befejezni. Ezt csak férfiember készíthette és minden egyes darabját fából kellett kifaragni, szöget nem volt szabad beleverni, s enyvet sem használhattak. Bizony, aki ezt a nagy munkát időre be is fejezte, annak karácsonyra rendezett lett a lelke! Magukkal vitték az éjféli misére, s a székre állva, tű fokán- vagy lyukas fakanálon átnézve - a lelkében rendezett ember - megláthatta a készületlen, szórt, rontó másik embert.

Más szokás is járta mifelénk. Ilyenkor lucapogácsát sütöttek e napon. Volt, hogy gyűrűt sütöttek bele, ha az eladó lány találta meg, rövidesen férjhez ment.

E napon kezdték csíráztatni a lucabúzát is. Ha szára hosszúra nőtt, jó szalmás termést vártak. A lucabúzát a családban az eladó lány ültette, s ezt mondta, miközben a búzát vetette:

"Néköm kinyerem, jószágomnak legelője, ződ mezeje."

A Nap így december tájékán már alacsonyan jár. Egyre hidegebb van, ködösek a hajnalok, már a vékony kabátkánkat is a szekrénybe tesszük és előhalásszuk a téli felöltőket. Egyre hamarabb sötétedik, talán könnyebben fog el bennünket a búskomorság is. Az biztos, hogy megnő a lelkünkben a szorongás és a félelem. Azt is észrevettem, hogy gyakrabban születnek olyan gondolataink ez időtájt, amivel másokat esetleg megbántanánk.

A régi ember gondolkodásában az esztendő az adventtel kezdődött. Az egyházi év ma is így van rendezve.  De mi is az advent? A szó várakozást jelent. Kire, vagy mire várunk? A sötétségben a világosságra. Kinek, mit jelent ez, szíve-joga eldönteni. A keresztény hagyományok szerint Jézus születésével fény gyúlik a lelkünkben pont akkor, amikor az esztendő legsötétebb napjait éljük. Nos, az advent erről a megvilágosodás-várásról szól.

A hagyományok szerint az advent Szent András napjával (nov.30.) kezdődik: "András zárja a hegedűt." Vagyis advent idején elcsöndesedünk, nem mulatozunk. Igaz hívő családoknál böjttel segítik az elmélyült és szeretetteli várakozást. Ugye milyen furcsa? Manapság a legnagyobb fogyasztási és harsány ünnepet csináltak ebből a nagyon egyszerű és alapvetően befelé forduló ünnepvárásból.

Mi egy kicsit megcsúsztunk az adventi koszorúnk készítésével. Először ihletet kerestem, majd Dalma lányom nem hagyta, hogy lopott  ötleteket valósítsunk meg. Nekiállt és egy igazi parasztos adventi koszorút készített alig egy óra alatt.

Szerintem nagyon hangulatos lett.

Már kora hajnalban talpon van az egész család és a segítő ismerősök. A disznóól körül gyülekeznek. Hideg van, nagyon hideg. Az emberek tipegnek-topognak, várják a lélekmelegítő pálinkát. Amint kézbe kerülnek a kupicák, máris élénkebb a társalgás, méregetik a kiszemelt áldozatot, viccelődnek egy kicsit rajta. A rövid ráhangolódás után az erősebb férfiak fülénél, farkánál fogva kihúzzák az ólból a disznót. Hát bizony ilyenkor már a fél falu tudja, hol vágnak disznók...

Az udvaron az oldalára fektetik és lefogják. A böllér kést ragad és az állat nyakánál elvágja az ütőerét. Ha jól eltalálja a böllér, nem sokat szenved az állat, egy-két perc alatt kimúlik. Közben a kifolyó vért egy tálba fogják fel. Ezután a disznó testét egy teknőbe fektetik, forró vízzel leöntik, ettől lejön a szőre. Ezután szalmával betakarják, majd a szalmát meggyújtják, így mindkét oldalát megpörzsölik. Az asszonyok szép tisztára mossák, lábait állítják, majd a böllér a hasánál fogva fölvágja. Kiveszik a beleit és a többi szervét is. A beleket szorgalmas és aprólékos munkával az asszonyok mossák tisztára, mert ebbe töltik majd a hurkát, kolbászt. Közben a vért bő hagymával megsütik, reggeli gyanánt mind megeszik.

A férfiak a félbevágott disznót beviszik a kamrába, ahol aztán a böllér szétdarabolja. A hagyományos disznóvágáson mindig lesz belőle sonka, szalonna. Ezeket először sóba teszik, majd megfüstölik.

A legszebb húsokat félreteszik, ezeket a háziasszonyok ünnepek alkalmával használják föl. A maradék húst ledarálják, fűszerezik, ebből készül a kolbász. A belsőségeket megfőzik, ezt mifelénk abárnak hívják. Ebből készül a finom disznósajt, a májat rizzsel keverve, bélbe töltve a májas hurka. Véres hurkát is készítenek ugyanígy, a reggel felfogott vérből.

A zsírszalonnát elválasztják a bőrtől. A bőrt később kocsonya készítéséhez használják. A szalonnát kockára vágják, üstbe kisütik. Ebből lesz a hófehér zsír és a finom ropogós töpörtyű. 

Közben az asszonyok orjalevest főznek májgombóccal. Töltött, vagy toros káposztát készítenek másodikként. Szépen megterítenek és mindenkit asztalhoz ültetnek. Ekkor már bizony előkerül a forralt bor és a pálinka is! Tort ülnek a disznó emlékére, igazi lakomát csapnak.

Régen a hét évesnél fiatalabb gyerek még nem vett részt a disznóvágáson. A kicsik lelkét még meg kell kímélni a néha nem könnyű látványtól. Azután viszont, mint egy igazi beavatási szertartáson, végig kellett néznie az egészet, ezzel lépvén ki a kisgyermeki időszakból. A következő alkalommal már be is állhatott segíteni a nagygyerek.

A disznóval az ember az elmúlt esztendőt is megöli önmagában, fel is áldozza azt. Régen két alkalommal vágtak csak disznót: adventben és farsang idején.

 A fészbukon volt egy nagyon kedvelt bejegyzésünk, miszerint beülünk a gondolkodószékünkbe és addig fel nem állunk, amíg ki nem találjuk a Márton napi libatoros menüt. Csakhogy ezt nem viccből írtuk. Mármint a gondolkodószéket. Mert tényleg ez a neve.

Ezeknek a népi karosszékeknek az elnevezése az Alföld legtöbb táján ilyen néven terjedt el. A támlájuk általában míves, faragott két függőleges és egy vízszintes deszkalapból állt. A karfákat gyakran esztergált oszlopok tartották. Azért tájegységenként nagyon változatos volt a formájuk, volt ahol festett virágozással díszítették (képek közül a vásárhelyi gondolkodószék ilyen), néha fafaragás, ritkábban intarzia. A mienk egy szlovákos változat, innen a szomszédból, Tótkomlósról.

A kertben dolgoztam épp, mikor a lányom odakiáltott valamit, amiből egy  kukkot sem értettem. Olyan bábeli hangzavar jött a felhők közül, azt hittem valami madármetropoliszba csöppentem. A lányom elunta a kiabálást, hozzám szaladt és a kocsikulcsot lobogtatta széles vigyorral az arcán. Nehezen esett le a tantusz: daruvonulás van, ezt muszáj megnézni! 

Otthagytunk a tanyán mindent és kimentünk a Fehértó madárkilátóba a pusztába. Messzelátót nem hoztunk, a tóig nem láttunk el szabad szemmel még a magaslesről sem. A tó ki van száradva - vagy legalábbis szeptemberben a Fehértó napján még a medrében szaladgáltak az unokáim -, így sok innivalójuk ott biztos nem is akad. Messziről olyanok, mint egy felbolydult hangyaboly, több ezer vonuló fáradt és éhes daru próbál pár napra megpihenni itt a pusztán, hogy a tarlón összegyűjtsék a száron hagyott kukoricát.

A látvány és a zűrzavar leírhatatlan. Így messziről úgy tűnik, hogy egy gombostűt sem lehet leejteni közéjük, annyian vannak.

New York hangulata költözött a magyar pusztára...

képek innen.

Most hogy végre vége van a hajtós kinti kerti munkáknak, többet tudok csak ráérősen leülni és gyönyörködni a tanya kertjében. Nem sietek, leülök a lugasba, kavargatom a hársfa teámat és örvendezek, hogy a tanyát körbeölelő kiserdő halk levélsuhogását hallgathatom. Káprázatos a színkavalkád, szeretem az őszi színek gazdagságát.

Albert Camusnak mélyen igaza van: "Az ősz egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik."

 Ilyenkor ősszel igazán öröm szemünket pihentetni a portán: a természet ebben az időszakban mutatja a leggazdagabb arcát. Az őszi bőséges termések, mint a természet dekorációs tárháza, milliónyi kedves hangulatú otthoni díszek alapanyaga. Gyönyörű őszi színek kavarognak: aranybarna, bordó, élénksárga, narancs, kis zöld vagy épp a vörös falevelek, vicces formájú dísztökök és egyéb termések, színpompás virágok mind-mind fantasztikus díszítőelemei lehetnek az otthonunknak.

Mi is gőzerővel készülünk a Márton napi libatoros hétvégére, így a vendégek fogadására szeretnénk egy kis őszi dekorációval kicsit hangulatosabbá varázsolni a vendégházat.

Mutatok egy-két ötletet, amiből  mi is inspirációt gyűjtöttünk, később bemutatom, hogy mi is készült el valójában... :o)

"Ez a csend! Mibe kerül, milyen értéke van?! Hiszen nálunk már ilyen nincsen..." -ezek a mondatok szoktak általában elhangozni a legtöbbet azok szájából, akik eltöltenek nálunk egy pár napot.

Itt ülök a ház előtti kikövezett teraszon - épp most szedtük fel a virághagymákat a földből -és próbáltam a gondolataimat egybefésülni, hogy miért is jó egy ilyen tanyán eltölteni egy pár napot. Egyrészt valóban csend van. A csend súlyát a kis erdősávunkból hallatszó madárcsicsergés könnyíti meg, a tanyát körülölelő bokrokban valamilyen kisállat neszezik. Pocok vagy egy nyúl? Isten tudja...  

A falusi turizmus iránt érdeklődők sokszor nekem szögezik a kérdést, hogy milyen programokat is tudunk ajánlani.  Nos, a felsorolás néha könnyű, néha nehéz, az idénytől függ. Kertészkedés, privát főzőcskézés, túrázás, vagy csak egy kis elmélkedés, kinek mi tetszik.

Én nem szeretem a falusi turizmus kifejezést. Abban benne van az az ipari méret, ami teljesen ellentétes a vidéki, lassú életmóddal. Mi, a Piroska Vendégházban inkább a vidéki vendéglátás műveljük, személyesen várjuk a vendégeket, megmutatjuk a portát, leülünk, beszélgetünk, alkalomadtán iszunk egy kis pálinkát és megpróbáljuk magunkhoz lassítani a városi látogatókat.

A hajszolt életmódot élő embereknek valóban a legnagyobb pihenés a lelassulás. A tájjal, a természettel való eggyéválás, az évszakok és az IDŐ megtapasztalása. Az érzékszervek kitisztulása csodákat tesz a fáradt testtel és elmével! Szerintem ha természetes hangokat hallunk - madárdal, kakasszó, susogó falevelek - és a szemnek kellemes környezetet, szép tájakat érzékelhetünk, vagy megérezzük a kemencében sülő hús ínycsiklandozó illatát, mind-mind nyugtatólag hatnak a fáradt idegekre. 

Én a falusi nyomasztó csöndemet a magán "állatfarmommal" színesítettem meg. Saját magamon is érzem: szükségem van arra, hogy néha csak úgy gyönyörködjek a gyöngyösökben, pulykákban. Van úgy, hogy csak kiülök az tyúkudvarra és nézem, mit csinálnak. Nekem ez a meditáció leghatékonyabb formája...

Nos, meggyőződésem, hogy legtöbb esetben a legegyszerűbb dolgok is elegendők a teljes kikapcsolódáshoz, regenerálódáshoz. Nem kell hozzá csimbumm cirkusz, zajos, nagy fesztivál, szolgáltatók hada.

Igen, úgy gondolom, ha a kikapcsolódási vágy megvan és kellően nyitott egy új életformára, akkor a VIDÉK legapróbb csodáit is képesek megélni a vendégeink, és az egyszerű történésekben is felfedezik a csodát.

 A régi ember nem félt úgy a haláltól, mint a mai. Jól tudta, hogy aki született, annak meg is kell halnia. Ilyen mondásokat ma is hallhatunk:

A halál ellen nincs orvosság."

"Az élő ember még világít, halottnak elaludt a gyertyája."

"Jó halottnak semmi baja."

A régi ember hittel tudta, hogy a halál az élet folytatása, átváltozás. A régiek már életükben készültek a halálra. "Hatvan felé hazafelé" - mondogatták.

Sokan a mennyasszonyi- vagy vőlegényruhájukat őrizgették haláluk napjára. Volt, aki koporsóját is előre elkészíttette, s a padlásán őrizte azt.

Sok asszony kifésült hajszálait egy életen át kispárnába gyűjtötte, és meghagyta, hogy majd "akkor" azt tegyék a feje alá. Úgy tartották, hogy az embernek "odaát" minden hajszálával el kell számolnia.

Közelgő halált jelzett, ha holló szállt el a ház fölött és "karrogott", ha a pohár magától megrepedt, vagy ha valakinek álmában kiesik a foga, álmában kenyeret süt, meszel vagy gödröt ás.

Az idős ember bölcs volt, ismerte az életet és általában megérezte, mikor jön érte a halál. Nem hívott orvost, nem esett kétségbe. Gondosan készült a nagy útra.

A régi ember általában otthonában, családja körében halt meg. Előtte elrendezte a dolgait, odahívta gyermekeit, unokáit, s meghagyta nekik, miként rendelkezik. 

A halálán lévő ember bocsánatot kért a családtagoktól elkövetett vétkeiért, s papot hívott. Meggyónta bűneit - és ha katolikus volt - magához vette az Oltáriszentséget.

Ha sokáig küzdött a halállal, azt mondták, vár valakit, haragosa van.

Régen a halálos beteget ágyastul a mestergerenda alá tolták, mert úgy tartották, így könnyebben hal meg. Sokszor  maga a haldokló kívánta, hogy tegyék le őt az anyaföldre. Utolsó perceiben a külvilággal már nemigen törődött, csak a Jóistennel. Vele beszélgetett, s így tért Hozzá...

forrás: Czárán Eszter: Világnak Virága (Ősz) 

Te tudod, hogy mi is az a ballangó?

Az Alföldön tömegesen fordul elő a tüskés bokorrá növő ballangót, vagy más néven a barlangót (szokás még ördögszekérnek is hívni). A régi időkben azonban, amikor még búbos kemencével fűtöttek, sütöttek-főztek az Alföldön, fa híján az eltüzelhető szalma, nád, venyige, kukoricaszár és egyebek mellett a ballangóval is befűtöttek a kemencébe.

A ballangót ősszel gyűjtötték, mikor már a szél többnyire kitépte, kénye-kedve szerint terelgette. Mivel a ballangó szúrós növény, vasvillával gyűjtötték össze és rakták kazalba, akár a szalmát. A tüzeléshez kasban vitték a házba, a kemencébe villával, vagy szénfogóval nyomkodták be. 

Ott aztán a ballangó nagy lánggal égni kezdett - de éppen azért volt nagy búbja az alföldi kemencéknek, mert nem fát, hanem minden olyan dolgot tüzeltek benne, ami nagy lobogással égett. A ballangó azonban az összes egyéb tüzelőt túllobogta, szinte szikrázva égett, olajos magjai pedig pattogtak, ropogtak, mint a puskapor!

Forrás: Sabján Tibor: A búbos kemence, Calibra kiadó, Bp., 1998

Csodavágás

A tyúkból a következő részeket adja a macskának Sanyi: a zsírzóját (Ottó sógor kedvenc csemegéje), a sárga csizmáját (szarban tapos vele), a felső csőrét (az alsó finom a cafranggal) a nyelvéről lehúzott pogánybőrt (fujtós, akadós) és persze a belét. 

A tolla megy a szemétre, a többi a levesbe. Ezek adják az ízét, állagát. Olyanok, mint a leveskocka. Mint az állományjavító vagy az ízfokozó. E cső. E taraj. E zúza. E láb. E farhát. E máj. E lép. Ennyi.

Sanyi megtanított: a tyúkot gyöngéden, de szorosan vászonba göngyöljük, így előzzük meg vergődését. Egyik kezünkkel hátraszorítjuk a fejét, másikkal kitépegetjük a tollat a nyakáról, majd elvágjuk a torkát.

Letesszük a kést és tálkát tartunk a vér alá. A vér élet. Tele van vassal, a gyerekeknek készítjük el hagymával. A begöngyölt tyúkot könnyen felemeljük, hogy jól kicsöpöghessen.

Mennyit kínlódtam azzal a szárnyra lépős brutalitással.

Manyika örvendezik, mert sok benne a tojás-kezdemény. Jó tyúk – mondja. Annak is örül, ha a kakasnak nagy töke van. Pedig hát mostmár más funkcióba léptek ezek a szárnyasok. Ők már gyógyítanak.

Újdonság, felfedezés, hogy a tyúklevesbe mindennek bele kell kerülni. Láb, zúza, taraj, cafrang, minden kell bele. Szervezetünk minden egyes porcikára igényt tart, különben hiányzik és borul az egyensúly.

Persze, nagyobb üzlet, ha a csirkének csak a fehér mellehúsát esszük, a marhából csak a bélszín érték, a többi megy a kutyáknak. Sokszorosára növeli a forgalmat és a profitot. És a divatbetegségeket.

Manyika és Sanyi mindig is alaposan kiszedték a toklót a tyúk bőréből, mert érzik a bőr finom ízét. Érzik a láb cupákosságát és az agy selymes finomságát. Értik a szemléletet, hogy minden porcika hasznos. Végre valami olyan úri huncutság, aminek van értelme.

Bámulják őket, akik gyógyulni jönnek hozzájuk összeférhetetlen gyerekükkel, férjükkel, saját magukkal. Csodálják Sanyi odaadását, amivel tisztogatja a csirkelábat, a gondosságot, amivel Manyika megveti a ropogós ágyat.

Manyika azt mondja, a jószágtól tanul a legtöbbet. Gondosságot a kotlóstól, amint bevezeti csibéit a világba, határozottságot is, amivel lerázza őket, ha a nyakára nőnek. Leginkább figyelni tanul a jószágtól.

Manyika szerint az egészség titka a figyelem. Az odaadó figyelem. Szeretettel figyeli a jószágot, a gyerekeket. És az urát – veszi el Manyika Sanyi elől a flaskát. Mi a szavait isszuk és kezdünk egyensúlyba jönni.

A legenda szerint Béres József először tyúkoknak adott nyomelemeket. Mert a ketrecben nevelkedő szerencsétlenek nem tudták felcsipegetni a földről. A másik megoldás, hagyjuk őket csipegetni.

Sanyit követve mindent megtartjuk a levesben, ami a tyúkok felcsipegetnek. Szegény Béres doktort is majdnem rács mögé zárták, mert tudta, mi hiányzik nekünk. Ha engedjük, a tyúkok is megadják…

Köszönjük az élményt!

Baktay Zelka és Miklós, élményterapeuták

www.elmenyforras.hu

A falusi élethez szorosan kötődik az állattartás és megannyi életszagú vicces történetet bonyolódik velünk, vagy körülöttünk. Gazdag a repertoárunk: macska, disznó, kecske és több mint 100 szárnyas van a gazdasági udvarunkban, így akár minden napra jut egy-egy állati jó sztori...

5 gyönyörű kiscicával lepett meg bennünket Foltos a nyár közepén. Sokat ültünk az akáclugas alatt kávénkat iszogatva és elméláztunk a kiscicák ügyetlen játékán, megmosolyogtatott bennünket Foltos gondossága.

Így nyár vége felé közeledve már elérkezettnek látta Foltos az időt arra, hogy a kiscicákat bevezesse a vadászat rejtelmeibe, így fogott egy kisegeret a kishombár alól és az akáclugas mellett játszó cicahalom elé tette óvatosan. A dermedt egér első rémületében tetszhalott állapotban feküdt, majd egy óvatlan pillanatban felpattant és menekülőre fogta. A kiscicák csak annyit vetett észre, hogy a mamájuk vadul üldöz valami mozgó izét, és kíváncsian utánairamodtak. Foltos kétszer rácsapott az egérre, de az úgy cikázott, hogy mindig ki tudta kerülni a macskaszájzárat. Az egér végül beszaladt a tárva-nyitva hagyott alsókonyha ajtaján és eltűnt valahol a kazánház mélyén. No ettől én is feszült lettem, nemcsak Foltos, aki idegesen csapkodta a farkát a kazánház ajtajánál. Foltos pár percnyi kutatás után feladta a keresgélést és kisomfordált a kertbe a könykeihez, én viszont lázasan kezdtem kutatni az apró rágcsálót. Andris unokám egyszer csak nagyot sikított és rémületében csak mutogatta, hogy az egér átrohant a folyosó sarkában lévő táskák közé, amiben az ő ruhái álltak halomban. A kicsik elszaladtak eszközökért: légycsapóval, seprűvel, napraforgóval (!) és egy piszkavassal felfegyverkezve tértek vissza. Becsukták a szoba ajtókat (a legkisebbek az ajtó másik oldaláról adták a jobbnál-jobb ötleteket az egérvadászathoz) és mi elkezdtük a ruhákat egyesével kirázni. Egyszer csak Andris pizsamagatyájából kipottyant a kisegér és a földre esve azonnal menekülőre fogta a dolgot. Óriási sikítások közepette mindenki ütni-vágni kezdte az egeret, egymás lábát, ki mit ért. A cséphadaró-hadművelet egy fél perc után leállt, az egyik unokám sírni kezdett az izgalomtól, a másik a fájdalomtól, a harmadik meg hirtelen felkacagott, mert szegény egér ott feküdt kinyúlva a linóluem közepén...

 A vadászat élménye leírhatatlan volt. A gyerekek egymást túlkiabálva mesélték a saját szemszögükből a történéseket. Közben Foltos beódalgott, de azonnal ki is ment, mert nem viselte jól a gyerekricsajt. Én vittem ki utána az egeret, amit persze ismét a kiscicák elé rakott.

Az én kiscicáim még órákon át sztoriztak a hőstetteikről, alig tudtam asztalhoz invitálni, majd a délutáni sziesztához csendesíteni őket... 

Arról sokat beszélgettünk egy-egy fröccs mellett már magunk között, hogy ha jön egy-egy külföldi vendég, mit is gondolnak rólunk magyarokról, mit várnak tőlünk, falusi vendégváróktól.

Nekünk az a benyomásunk, hogy az ország turizmusáért felelős 'hajja kendek' egyszerűen nem is értik és nem hallják azokat a hívószavakat, amire egy külföldi beindul és tényleg lefoglal egy szállást magyarhonba.

Bár a magyar keblünket büszkén kihúzhatjuk, mert mi ugye egy marha okos nemzet vagyunk, de azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy átlag német, vagy holland turistát valóban megmozgat egy alapvetően Nobel-díjas repertoárt bemutató hangulatos kisfilm.

Mi azt látjuk, hogy a magyar népi kultúra régen is és ma is elegendő vonzerő egy arra fogékony turistának. Ez régen is, ma is, igazi kuriózum.

Ez a filmmúzeumi gyöngyszem is jól körvonalazza, hogy mi az, ami egy idegen szemének kedves és az érdeklődését felkelti.

No igen, ilyenkor jönnek a fanyalgók: akkor a magyar turizmus csak a gulyásturizmusról, csárdásról, pusztáról és a csikósokról szól?

A válasz egyértelmű: ennél Magyarország sokkal több értékrétegből áll, hogy csak ezeket a sztereotípiákat erősítsük. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy hirtelen nagy változásokat nem lehet erőltetni. Ha annak a fránya német turistának egyszer az van az agyában, hogy 'Piroschka, ungarische gulasch és tschardas', akkor azt kár lenne nem megadni neki. 

Bár Lilo ebben a Piroschka filmben elég vérszegényen ropja azt a csárdást, azért még ha idetéved hozzánk a faluba egy-egy német vagy svájci, mégis keresik az alkalmat, hogy a bőségesen elköltött gulyásvacsora után hol találhat egy helyet, ahol még kipróbálhatná a csárdás alaplépéseit...

Mi meg kiöntünk még egy kanyar fröccsöt és a csárdás programot kezdjük egyeztetni egymás között...

"Mindennek rendelt ideje van, és ideje az ég alatt minden akaratnak. (...) Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak." (Prédikátor 3.7.)

Nagy munkában vagyunk ma is... Még harmatos volt a fű, mikor nekiálltunk a lepotyogott szilvák összegyűjtésének. Hamvaskék szilvák, omlós a húsuk, isteni az illatuk... Talán csinálunk a héten egy kis gombócot is belőlük...

Az ember utazásai, vagy akár csak napi sétái, intézni valói közben idegen ajtók, kapuk előtt sétál el.  

Időnként néhánynak nyitva marad az ajtaja, kiszűrődnek a benti élet neszei... A kíváncsiság időnként arra viszi az embert, hogy belessen ezeken a kapukon...

Sok-sok ajtó, kapu azonban örökre(?) zárva marad előttünk, utazók előtt, elrejtve a múlt titkait, a régi idők történeteit.

Természetesen nem is kell tudnunk minden dologról, amik az ajtók mögött történtek, hisz addig is a saját képzeletünkre van bízva, hogy mit is gondolunk mögéjük...

Megosztom veletek Székkutas számomra legizgalmasabb kapuit...

Hál' Istennek sok unokám van. Mikor megjönnek Szentendréről a gyerekek, Petőfi jut róluk az eszembe. "...Börtönéből szabadult sas lelkem, mikor a rónák végtelenjét látom..." Ők is valami hasonlót érezhetnek, mikor kikerülnek a városi élet rutinjából és a szülői szigor alól. A legkisebb unokám esténként még mindig iszik egy jó nagy adag tejet. Húsvétkor megellet Mari kecskénk, így mostanában nem kell hozni a tejesembertől tehéntejet neki. A nap legnagyobb eseménye számára, mikor a közös vacsora után előveheti a tejesvödröt és indulhatunk a tyúkudvarba kecskét fejni. Az egész siserehad kinn van ilyenkor a gazdasági udvarban, a nagyok nyulat etetnek, a kicsi fagyalbokorról tört ággal szokta kínálni Marit, hogy nyugton maradjon a fejés közben. Az egyik nagyobbik unokám szokta fogni a kecske szarvát, míg a férjem megfeji a kecskét. Mari hálás jószág. Mindig ad legalább 7-8 deci tejet a kis unokámnak. Ő pedig boldog mosollyal viszi a tejesvödrét a konyhába és türelmesen várja, míg leszűröm neki a tejet és a poharába töltöm...

Július utolsó napján Székkutason járt egy csoport japán diák Fukushimából. A diákok Lázár János, Vásárhely polgármesterének meghívására érkeztek Magyarországra. A rövid látogatásukba igen sok programot préseltek bele a szervezők, voltak a Balatonon, természetesen körbejárták a fővárost, megtekinthették Vásárhely nevezetességeit és kijöttek hozzánk falura is, hogy lássák a nagy magyar pusztát és a rajta folyó életet.

Kivitték őket a kardoskúti falumúzeumba, majd kimentek a pusztába, ahol megnézhették a szürkegulyát, a madárkilátóból távcsövön bekukkanthattak a hihetetlen gazdag madárvilágú Fehér-tó életébe is. A falumúzeumba egymás fülébe sugdostak, mutogattak, igazi japán turistacsoport hangulata volt az egésznek. A pusztába igencsak fújt a szél, így fázósan húzták össze magukon a ruhákat és összebújva beszélgettek továbbra is egymás közt. A puszta hangulata igen zord volt, a diákok pedig a messziről jött ember távolságtartásával és kívülállósságával figyelték a történéseket.

Kutasipuszta Vendégházas csapat szíves vendéglátása és az igazi finom hagyományos magyar ebéd közben a fiatalok kiengedtek és egyre kíváncsibban tekingettek körbe. Hogy az ízes gulyás, a jófajta csípős paprika, vagy a meleg vendégszeretet olvasztotta-e föl őket azt nem tudni, mindenesetre a vendégház megtelt a gyerekek csivitelésének zajával. Kinéztek a kertkapun kívülre, elkezdték felfedezni a falusi világot. Benéztek az udvarokra, kiscicát simogattak. Kis pihenő után lovaskocsira ültek, melyre először vegyes érzelmekkel tekintettek, de hamar kalanddá változott a kiruccanásuk.

Az utcára kijöttek az emberek, integettek nekik, sok-sok mosolygós arcot láthattak maguk körül. Közben megérkeztek Maczelka Gyuri bácsi kovácsműhelyébe. Mint egy igazi időutazás, olyan ez a műhely! A gyerekek soha életükben nem láttak még igazi patkókovácsolást, így amikor megkapták a lehetőséget, azonnal ki is szerették volna próbálni azt. A mozdulatok először félszegek, majd egyre határozottabbak lettek, látni lehetett hogyan válik igazi élménnyé a patkóalkotás... A műhely illata, a fújtató jellegzetes hangja és Gyuri bácsi ízes beszéde biztos örök emlék marad  mindannyiuk számára!

A lovaskocsira már majdhogynem felszökkentek és várták a következő kalandot. Megérkeztek hozzánk, a Piroska Vendégházba. Nálunk programok sora várta őket, igazi élménytérré varázsoltuk a tanyát. Igazi ősmagyar íjászbemutatót láthattak, majd ki is próbálhatták az íjászkodást. Néha nagyon nagy nevetésbe fulladt egy-egy próbálkozás, mert hát egy íj kifeszítése igen nagy energiát és tudást vesz igénybe... Lehetett száron lovagolni, szőrén is megülhették a pónikat :) Aki kézműveskedésre vágyott, annak különös kincsesbánya lehetett a programunk: lehetett csuhéjbabát készíteni, kerámiát írókázni, apró sütit sütni. A kézműves foglalkozások közül mégis a legnépszerűbb a palacsintasütés lett. A gyerekek önfeledt kacagásban törtek ki, ha egy-egy társuk magabiztosan odaállt a tűzhely elé, majd a sütés közben a koncentrációtól olyan grimaszokat vágtak, amit nem lehetett nevetés nélkül kibírni. A gyerekek szétszéledtek a tanya gyepén, volt aki jólesően leheveredett a fűre és nézte az eget, volt aki tollasozott mások meg a programokat élvezte ki az utolsó cseppig.

Volt egy fiatal srác, aki különösen érdeklődött a magyar nyelv iránt, mindent kérdezett és próbálta a számára érthetetlen magyar szavakat memorizálni. Délután egyszer csak magához ölelt és magyarul megköszönte a vendéglátást. Pillanatokig nem jutottam szóhoz, annyira szívszorító volt ez az egész... Ezek a gyerekek nemcsak katasztrófa sújtotta területről jöttek, hanem komoly veszteségek elszenvedői is egyben. Szinte mindannyian elveszítették otthonukat, családjuk vagyona gyakorlatilag megsemmisült, sőt sokuk családtagjaikat is elveszítették.  És ott, abban a pillanatban azt éreztem, hogy soha nem kaptam még annyi szeretet, mint ebben az ölelésben...

Úgy érzem, valóban életre szóló élménnyel távoztak Székkutasról ezek a japán diákok. Persze, mi, falusi vendégvárók, meg mindenki, aki a szervezésben kivette a részét, hatalmas munkát végeztünk, de attól, hogy jól megkomponálunk egy rendezvényt, nem biztos az élményszerű kikapcsolódás. Ezek a fiatalok őszinte kíváncsisággal jöttek hozzánk, szívüket tényleg nagyra tárták és annyi szeretetet és örömet sugároztak vissza, amennyit csak képesek voltak. Legalább annyi élményt okoztak nekünk, falusiaknak is, mint amennyit remélhetőleg elvisznek emlékbe rólunk, innen a messzi magyar pusztáról...