A régi ember nem félt úgy a haláltól, mint a mai. Jól tudta, hogy aki született, annak meg is kell halnia. Ilyen mondásokat ma is hallhatunk:

A halál ellen nincs orvosság."

"Az élő ember még világít, halottnak elaludt a gyertyája."

"Jó halottnak semmi baja."

A régi ember hittel tudta, hogy a halál az élet folytatása, átváltozás. A régiek már életükben készültek a halálra. "Hatvan felé hazafelé" - mondogatták.

Sokan a mennyasszonyi- vagy vőlegényruhájukat őrizgették haláluk napjára. Volt, aki koporsóját is előre elkészíttette, s a padlásán őrizte azt.

Sok asszony kifésült hajszálait egy életen át kispárnába gyűjtötte, és meghagyta, hogy majd "akkor" azt tegyék a feje alá. Úgy tartották, hogy az embernek "odaát" minden hajszálával el kell számolnia.

Közelgő halált jelzett, ha holló szállt el a ház fölött és "karrogott", ha a pohár magától megrepedt, vagy ha valakinek álmában kiesik a foga, álmában kenyeret süt, meszel vagy gödröt ás.

Az idős ember bölcs volt, ismerte az életet és általában megérezte, mikor jön érte a halál. Nem hívott orvost, nem esett kétségbe. Gondosan készült a nagy útra.

A régi ember általában otthonában, családja körében halt meg. Előtte elrendezte a dolgait, odahívta gyermekeit, unokáit, s meghagyta nekik, miként rendelkezik. 

A halálán lévő ember bocsánatot kért a családtagoktól elkövetett vétkeiért, s papot hívott. Meggyónta bűneit - és ha katolikus volt - magához vette az Oltáriszentséget.

Ha sokáig küzdött a halállal, azt mondták, vár valakit, haragosa van.

Régen a halálos beteget ágyastul a mestergerenda alá tolták, mert úgy tartották, így könnyebben hal meg. Sokszor  maga a haldokló kívánta, hogy tegyék le őt az anyaföldre. Utolsó perceiben a külvilággal már nemigen törődött, csak a Jóistennel. Vele beszélgetett, s így tért Hozzá...

forrás: Czárán Eszter: Világnak Virága (Ősz)