Július utolsó napján Székkutason járt egy csoport japán diák Fukushimából. A diákok Lázár János, Vásárhely polgármesterének meghívására érkeztek Magyarországra. A rövid látogatásukba igen sok programot préseltek bele a szervezők, voltak a Balatonon, természetesen körbejárták a fővárost, megtekinthették Vásárhely nevezetességeit és kijöttek hozzánk falura is, hogy lássák a nagy magyar pusztát és a rajta folyó életet.

Kivitték őket a kardoskúti falumúzeumba, majd kimentek a pusztába, ahol megnézhették a szürkegulyát, a madárkilátóból távcsövön bekukkanthattak a hihetetlen gazdag madárvilágú Fehér-tó életébe is. A falumúzeumba egymás fülébe sugdostak, mutogattak, igazi japán turistacsoport hangulata volt az egésznek. A pusztába igencsak fújt a szél, így fázósan húzták össze magukon a ruhákat és összebújva beszélgettek továbbra is egymás közt. A puszta hangulata igen zord volt, a diákok pedig a messziről jött ember távolságtartásával és kívülállósságával figyelték a történéseket.

Kutasipuszta Vendégházas csapat szíves vendéglátása és az igazi finom hagyományos magyar ebéd közben a fiatalok kiengedtek és egyre kíváncsibban tekingettek körbe. Hogy az ízes gulyás, a jófajta csípős paprika, vagy a meleg vendégszeretet olvasztotta-e föl őket azt nem tudni, mindenesetre a vendégház megtelt a gyerekek csivitelésének zajával. Kinéztek a kertkapun kívülre, elkezdték felfedezni a falusi világot. Benéztek az udvarokra, kiscicát simogattak. Kis pihenő után lovaskocsira ültek, melyre először vegyes érzelmekkel tekintettek, de hamar kalanddá változott a kiruccanásuk.

Az utcára kijöttek az emberek, integettek nekik, sok-sok mosolygós arcot láthattak maguk körül. Közben megérkeztek Maczelka Gyuri bácsi kovácsműhelyébe. Mint egy igazi időutazás, olyan ez a műhely! A gyerekek soha életükben nem láttak még igazi patkókovácsolást, így amikor megkapták a lehetőséget, azonnal ki is szerették volna próbálni azt. A mozdulatok először félszegek, majd egyre határozottabbak lettek, látni lehetett hogyan válik igazi élménnyé a patkóalkotás... A műhely illata, a fújtató jellegzetes hangja és Gyuri bácsi ízes beszéde biztos örök emlék marad  mindannyiuk számára!

A lovaskocsira már majdhogynem felszökkentek és várták a következő kalandot. Megérkeztek hozzánk, a Piroska Vendégházba. Nálunk programok sora várta őket, igazi élménytérré varázsoltuk a tanyát. Igazi ősmagyar íjászbemutatót láthattak, majd ki is próbálhatták az íjászkodást. Néha nagyon nagy nevetésbe fulladt egy-egy próbálkozás, mert hát egy íj kifeszítése igen nagy energiát és tudást vesz igénybe... Lehetett száron lovagolni, szőrén is megülhették a pónikat :) Aki kézműveskedésre vágyott, annak különös kincsesbánya lehetett a programunk: lehetett csuhéjbabát készíteni, kerámiát írókázni, apró sütit sütni. A kézműves foglalkozások közül mégis a legnépszerűbb a palacsintasütés lett. A gyerekek önfeledt kacagásban törtek ki, ha egy-egy társuk magabiztosan odaállt a tűzhely elé, majd a sütés közben a koncentrációtól olyan grimaszokat vágtak, amit nem lehetett nevetés nélkül kibírni. A gyerekek szétszéledtek a tanya gyepén, volt aki jólesően leheveredett a fűre és nézte az eget, volt aki tollasozott mások meg a programokat élvezte ki az utolsó cseppig.

Volt egy fiatal srác, aki különösen érdeklődött a magyar nyelv iránt, mindent kérdezett és próbálta a számára érthetetlen magyar szavakat memorizálni. Délután egyszer csak magához ölelt és magyarul megköszönte a vendéglátást. Pillanatokig nem jutottam szóhoz, annyira szívszorító volt ez az egész... Ezek a gyerekek nemcsak katasztrófa sújtotta területről jöttek, hanem komoly veszteségek elszenvedői is egyben. Szinte mindannyian elveszítették otthonukat, családjuk vagyona gyakorlatilag megsemmisült, sőt sokuk családtagjaikat is elveszítették.  És ott, abban a pillanatban azt éreztem, hogy soha nem kaptam még annyi szeretet, mint ebben az ölelésben...

Úgy érzem, valóban életre szóló élménnyel távoztak Székkutasról ezek a japán diákok. Persze, mi, falusi vendégvárók, meg mindenki, aki a szervezésben kivette a részét, hatalmas munkát végeztünk, de attól, hogy jól megkomponálunk egy rendezvényt, nem biztos az élményszerű kikapcsolódás. Ezek a fiatalok őszinte kíváncsisággal jöttek hozzánk, szívüket tényleg nagyra tárták és annyi szeretetet és örömet sugároztak vissza, amennyit csak képesek voltak. Legalább annyi élményt okoztak nekünk, falusiaknak is, mint amennyit remélhetőleg elvisznek emlékbe rólunk, innen a messzi magyar pusztáról...

A magyar Alföld természeti sajátosságai és az itt folyó élet jellegzetessége általában két teljesen ellentétes hatást váltanak ki az erre járó emberekből. Ismerünk nem egy híres rajongót - gondoljunk csak Petőfi, Tornyai vagy Rudnay munkásságára -, akiket megihletett a táj és az itt élő emberek sokszínűsége. Persze az sem titok, hogy sokan a sivárság, az egyhangúság és az unalom megtestesülését látják a pusztában. Semmi esetre sem szeretnék az igazságosztó szerepében tetszelegni, bár kétségtelenül érdekes lenne pszichológiailag elemezni, hogy ki mit lát meg, mit vesz észre, mit szeret meg, vagy épp mit utasít el, vagyis: milyen élményeket őriz meg a jellegzetesen alföldi tájról és az itt élők emberekről.

Még érdekesebb élmény látni magunkat egy idegen szemüvegén keresztül, milyen a "magyar" karakter egy külföldi szemével... Nos, Hugo Hartung egy igen érdekes sztorit oszt meg velünk. A német író egyetemi diákként  járt Székkutason cserediákként az 1920-as években, majd harminc évvel később felelevenítette az itt eltöltött nyarának élményeit a később igazi sikerkönyvvé vált Piroschka (a mű eredeti címe: Ich denke oft an Piroschka) regényével. A világhírt persze a már emlegetett film hozta meg. Azóta a könyv több milliós (!) példányszámban kelt el, számos nyelvre lefordították németről. Magyarországon csak a dr. Sipkáné Serfőző Rózsa féle fordításában, magánkiadásban megjelent változatot lehet megkapni Hódmezővásárhelyen, illetve Székkutason.

Sajnos a filmet soha nem vetítették le hivatalosan Magyarországon, ugyanakkor német tévécsatornákon még a mai napig is a kedvelt, régi filmek közé tartozik. Így került Hódmezőváráhely és Kutasipuszta (a mai nevén Székkutas) a külföldiek érdeklődésének előterébe. Hugo Hartungnak köszönhető, ha néha betéved egy-egy német ajkú turista a faluba és Piroska után érdeklődik, akik szeretnék az eredeti helyszíneket megtekinteni.

Hugo Hartungnak köszönhető az is, hogy a regényében szeretettel emlékezik meg Magyarországra, a szép pusztai tájaira, a magyar népre és persze saját ifjúságára. Ez a regény sokkal többet tett az országunk elismertségének és közkedveltségének növeléséért, mint bármelyik drága pénzen készült országimázs kampány...

Ahogy az előző blog bejegyzésemben már nekifutottam, olyan egyszerű gyümölcsöket mutatok be, amit a kutasiak magától értetődőnek tartanak, de egy átlag urbanista lélek nem is érti, vagy nem is tudja, hogy miről van szó.

Nos, ki hallott már az ónabónáról? Nem tudom, miért van ilyen fura neve és nem is szeretnék belemenni semmiféleképp növénytani elemzésbe, de úgy gondolom, hogy a ringlókhoz hasonló növény, az itteniek vadringlónak is hívják. Gyümölcse apró, kicsit nagyobb a cseresznyénél, húsa tényleg a ringló ízéhez hasonlít. Viszont a színe igen változatos, a sárgán át a piros több árnyalatán, sőt egész sötét, szilvakék színű gyümölcs is létezik. 

 

Na de ki is ez a Piroska?

Nekünk, magyarországi magyaroknak nem sokat mond ez a név és meglehetősen ingerülten szoktuk fogadni azokat a kérdéseket, hogy tudjuk-e hol van az a kimondhatatlan nevű Hódmezővásárhely-Kutasipuszta? Sőt nem is értjük, mit is akarnak ezzel a turisták.

Akár azt is mondhatnám, hogy igazi magyar vircsaftos sztori, de nem teszem. Inkább megpróbálom az általam ismert tényeket közzétenni.

Hugo Hartung az 1920-as években cserediákként egy nyarat töltött el Hódmezővásárhely-Kutasipusztán. Az itt eltöltött idő élményeiből született az Ich denke oft an Piroschka (Gyakran gondolok Piroskára) című regénye (1954), amelyet később filmként is feldolgoztak.

Már a könyv is nagyon nagy siker volt Németországban, de az igazi hírnevet természetesen Lieselotte Pulver főszereplésével készült romantikus film hozta meg. A filmet mai napig rendszeresen játsszák különböző német kereskedelmi tévécsatornákon, mert a pusztai romantikus szerelmi szálat és a magyarokra jellemző minden hagyományos asszociációt is (puszta, gémeskút, csárdás, gulyás) belesűrítették a sztoriba. A Piroschka-sztorinak igen nagy érdeme volt abban - természetesen más politikai okok mellett -, hogy a nyolcvanas évektől komoly német turista beutazóforgalmat generált és nagy érdeklődés volt a téma iránt.

De akkor hol is van ez a borzasztó hosszú nevű település? 

Hódmezővásárhely-Kutasipuszta. Na, ez így tényleg hosszú, de persze nem ezért nem ismerjük, hanem azért, mert megváltoztatták a nevét. A település neve Székkutas és a hajdani tanyaközpont is községgé alakult át hosszú évtizedek alatt.

Egyébként aki nem tudná a Dél-Alföldön, a 47-es főút mentén, Hódmezővásárhely és Orosháza között van Székkutas. A 2010-es népszámlálási adatok szerint 2396-an laknak itt.

No erről a Piroska sztoriról fogok itt írni, meg persze hogy mit történik ebben az érdekes községben...