Gyerekkoromban két nagy szerelmem volt: a puszta és Pán Péter meséje.

Pán Péter mesevilágának - még az én gyerekkorom nyomasztó és néha negatív hatásait is kiküszöbölte - ragyogó, sziporkázó ereje egyszerre kerítette hatalmába az olvasói- és gyereklelkemet. A puszta lágy ölén - kezemben a könyvvel - élvezhettem a bűvös álomvilágban töltött minden pillanatot. A puszta valóban kiváló teret biztosított, hogy én és Pán Péter közös és önfeledt órákat töltsünk el együtt.

A természet közelsége és a rendelkezésre álló óriási tér igazi szabadságot engedett fantáziám szárnyalásának, pedig nekem még nem is kellett jótékony távolságba kerülnöm a rohanó és zűrzavaros városi miliőtől. Egyszerűen az én pusztám a legjobb közeg volt arra, hogy a könyvem világa egy életreszóló élménnyé alakuljon a lelkemben. Nekem a puszta jelentette a nyugalom szigetét, a Seholszigetet.

Seholsziget választ tudott nyújtani a gyermeki létem legfontosabb kérdéseire: Miért is vagyok? Kihez vagy mihez is tartozom? Mi is az én dolgom ebben a világban?

Seholsziget megtanított egy életre dönteni és kitartani az úton, vagy épp a megfelelő időben letérni róla, amelyről indultam. Nem kis dolog ez, ha belegondolunk egy kicsit.

Szeretet és egyensúly. Ezt kaptam útravalóul Pán Pétertől. Sokat köszönhetek neki.