A magyar Alföld természeti sajátosságai és az itt folyó élet jellegzetessége általában két teljesen ellentétes hatást váltanak ki az erre járó emberekből. Ismerünk nem egy híres rajongót - gondoljunk csak Petőfi, Tornyai vagy Rudnay munkásságára -, akiket megihletett a táj és az itt élő emberek sokszínűsége. Persze az sem titok, hogy sokan a sivárság, az egyhangúság és az unalom megtestesülését látják a pusztában. Semmi esetre sem szeretnék az igazságosztó szerepében tetszelegni, bár kétségtelenül érdekes lenne pszichológiailag elemezni, hogy ki mit lát meg, mit vesz észre, mit szeret meg, vagy épp mit utasít el, vagyis: milyen élményeket őriz meg a jellegzetesen alföldi tájról és az itt élők emberekről.

Még érdekesebb élmény látni magunkat egy idegen szemüvegén keresztül, milyen a "magyar" karakter egy külföldi szemével... Nos, Hugo Hartung egy igen érdekes sztorit oszt meg velünk. A német író egyetemi diákként  járt Székkutason cserediákként az 1920-as években, majd harminc évvel később felelevenítette az itt eltöltött nyarának élményeit a később igazi sikerkönyvvé vált Piroschka (a mű eredeti címe: Ich denke oft an Piroschka) regényével. A világhírt persze a már emlegetett film hozta meg. Azóta a könyv több milliós (!) példányszámban kelt el, számos nyelvre lefordították németről. Magyarországon csak a dr. Sipkáné Serfőző Rózsa féle fordításában, magánkiadásban megjelent változatot lehet megkapni Hódmezővásárhelyen, illetve Székkutason.

Sajnos a filmet soha nem vetítették le hivatalosan Magyarországon, ugyanakkor német tévécsatornákon még a mai napig is a kedvelt, régi filmek közé tartozik. Így került Hódmezőváráhely és Kutasipuszta (a mai nevén Székkutas) a külföldiek érdeklődésének előterébe. Hugo Hartungnak köszönhető, ha néha betéved egy-egy német ajkú turista a faluba és Piroska után érdeklődik, akik szeretnék az eredeti helyszíneket megtekinteni.

Hugo Hartungnak köszönhető az is, hogy a regényében szeretettel emlékezik meg Magyarországra, a szép pusztai tájaira, a magyar népre és persze saját ifjúságára. Ez a regény sokkal többet tett az országunk elismertségének és közkedveltségének növeléséért, mint bármelyik drága pénzen készült országimázs kampány...

Úgy látszik, a receptek megosztását valamiért a savanyúságokkal kezdtem. Biztos azért van, mert mostanában tonnaszám készítjük!

A vizes uborka szerintem az egyik legismertebb és legnagyobb kedvenc a savanyúságok körében minden magyar ember számára. Tájegységenként más-más recept alapján készítik, sőt szerintem minden igazi nagy főzős családnak van egy titkos receptje, amivel egy kicsit megbolondítják az alapreceptet. Elkészítése végtelenül egyszerű, a hozzávalókat gyakorlatilag bárhol be lehet szerezni, így kezdő háziasszonyoknak is melegen ajánlom az elkészítését. Most sz általam ismert "kutasi" receptet ismertetem veletek.

Vizes uborka

Hozzávalók:

3 kg közepes nagyságú uborka, 3-5 dkg só, 1 szál torma, 1-2 gerezd fokhagyma, 5-6 szőlő, néhány meggyfalevél, kapor, 1-2 dkg bors, 2-3 babérlevél, 1 kk köménymag

Elkészítés:

Az uborkát megmossuk, a végét lecsípjük, majd hosszában félig félbe vágjuk, majd ugyanezt a másik oldalon 90 fokban elforgatva megismételjük. Az üvegbe alulra rakjuk a kaprot, tormát és erre az uborkát. Az üveg oldalába hosszára bedugjuk a tormát és a meggyfalevelet (a meggyfaág a mi specialitásunk, enélkül is finom!). 5 l vizet felforraljuk sóval és a fűszerekkel, majd a forrásban lévő vizet ráöntjük az uborkára, majd lezárjuk a tetejét. Ezután mi a ház padlásának déli végébe rakjuk, hogy a nap alatt kiforrja magát. Amikor a tizedik napon körül letisztul, hűvös kamrába visszük. Esetleg ha apad, 1-2 hét múlva sóval felfőzött hideg vízzel feltöltögetjük.

Az a különbség a nyári és téli fogyasztás között, hogy a télire elrakott uborkát nem kell bevagdosni.

Ahogy az előző blog bejegyzésemben már nekifutottam, olyan egyszerű gyümölcsöket mutatok be, amit a kutasiak magától értetődőnek tartanak, de egy átlag urbanista lélek nem is érti, vagy nem is tudja, hogy miről van szó.

Nos, ki hallott már az ónabónáról? Nem tudom, miért van ilyen fura neve és nem is szeretnék belemenni semmiféleképp növénytani elemzésbe, de úgy gondolom, hogy a ringlókhoz hasonló növény, az itteniek vadringlónak is hívják. Gyümölcse apró, kicsit nagyobb a cseresznyénél, húsa tényleg a ringló ízéhez hasonlít. Viszont a színe igen változatos, a sárgán át a piros több árnyalatán, sőt egész sötét, szilvakék színű gyümölcs is létezik. 

 

A puszta sok olyan érdekességet tartogat, ami a helyi embereknek mondhatni közömbös, vagy közönséges, ugyanakkor a városlakó „gyüttmöntek”-nek igazi kuriózum.

A vackor - vagy vadkörte, kinek melyik tetszik jobban - megterem bárhol az Alföldön. A kis bokorfa apró gyümölcsei igazi csemegék az utazó vándoroknak, már ha megáll valaki az út szélén. Köves utak mentén, főleg a pusztai utakon, az óna-bóna fákkal közösen összefüggő bokorerdősávot alkotnak. A természet nemhiába teremtette meg ezeket a növényeket, felfogják az útról szálló port, így tehermentesítik a haszonnövényeket.

No de mi finomat is lehet csinálni ebből az ízletes gyümölcsből? Persze, tudom, Süsü kedvence, de a nyers fogyasztása mellett igazán sokoldalúan felhasználható. Én egy savanyúságreceptet osztok meg most veletek.

Vackor savanyúság:

Hozzávalók:

3 kg vackor, 0,5 l ecet, 1 ek. só, 1-2 babérlevél, pár szem szegfűbors, 1 késhegynyi szalicil

Elkészítés:

A frissen szedett – lehetőleg keményebb húsú – vackor megmossuk, befőttes üvegekbe töltjük. Az igazi hagyományok szerint a gyümölcsöt kötőtűvel meg kellene kicsit szurkálni, hogy jobban átjárja az ecetes lé, de szerintem az esztétikai értékéből sokat elvesz, így én ezt a lépést kihagytam. Az ecetet ötször annyi vízzel, cukorral, sóval, fűszerekkel és a tartósítószerrel felforraljuk, majd forrón ráöntjük a vackorra. Ezután a savanyúságot lezárjuk és 20-30 percig forró, vizes dunsztban tartjuk. A dunsztolást akkor kell befejezni, mikor látjuk, hogy gyöngyözik a vadkörte. A dunsztban hagyjuk  kihűlni a savanyúságot.

Na de ki is ez a Piroska?

Nekünk, magyarországi magyaroknak nem sokat mond ez a név és meglehetősen ingerülten szoktuk fogadni azokat a kérdéseket, hogy tudjuk-e hol van az a kimondhatatlan nevű Hódmezővásárhely-Kutasipuszta? Sőt nem is értjük, mit is akarnak ezzel a turisták.

Akár azt is mondhatnám, hogy igazi magyar vircsaftos sztori, de nem teszem. Inkább megpróbálom az általam ismert tényeket közzétenni.

Hugo Hartung az 1920-as években cserediákként egy nyarat töltött el Hódmezővásárhely-Kutasipusztán. Az itt eltöltött idő élményeiből született az Ich denke oft an Piroschka (Gyakran gondolok Piroskára) című regénye (1954), amelyet később filmként is feldolgoztak.

Már a könyv is nagyon nagy siker volt Németországban, de az igazi hírnevet természetesen Lieselotte Pulver főszereplésével készült romantikus film hozta meg. A filmet mai napig rendszeresen játsszák különböző német kereskedelmi tévécsatornákon, mert a pusztai romantikus szerelmi szálat és a magyarokra jellemző minden hagyományos asszociációt is (puszta, gémeskút, csárdás, gulyás) belesűrítették a sztoriba. A Piroschka-sztorinak igen nagy érdeme volt abban - természetesen más politikai okok mellett -, hogy a nyolcvanas évektől komoly német turista beutazóforgalmat generált és nagy érdeklődés volt a téma iránt.

De akkor hol is van ez a borzasztó hosszú nevű település? 

Hódmezővásárhely-Kutasipuszta. Na, ez így tényleg hosszú, de persze nem ezért nem ismerjük, hanem azért, mert megváltoztatták a nevét. A település neve Székkutas és a hajdani tanyaközpont is községgé alakult át hosszú évtizedek alatt.

Egyébként aki nem tudná a Dél-Alföldön, a 47-es főút mentén, Hódmezővásárhely és Orosháza között van Székkutas. A 2010-es népszámlálási adatok szerint 2396-an laknak itt.

No erről a Piroska sztoriról fogok itt írni, meg persze hogy mit történik ebben az érdekes községben...