Arról sokat beszélgettünk egy-egy fröccs mellett már magunk között, hogy ha jön egy-egy külföldi vendég, mit is gondolnak rólunk magyarokról, mit várnak tőlünk, falusi vendégváróktól.

Nekünk az a benyomásunk, hogy az ország turizmusáért felelős 'hajja kendek' egyszerűen nem is értik és nem hallják azokat a hívószavakat, amire egy külföldi beindul és tényleg lefoglal egy szállást magyarhonba.

Bár a magyar keblünket büszkén kihúzhatjuk, mert mi ugye egy marha okos nemzet vagyunk, de azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy átlag német, vagy holland turistát valóban megmozgat egy alapvetően Nobel-díjas repertoárt bemutató hangulatos kisfilm.

Mi azt látjuk, hogy a magyar népi kultúra régen is és ma is elegendő vonzerő egy arra fogékony turistának. Ez régen is, ma is, igazi kuriózum.

Ez a filmmúzeumi gyöngyszem is jól körvonalazza, hogy mi az, ami egy idegen szemének kedves és az érdeklődését felkelti.

No igen, ilyenkor jönnek a fanyalgók: akkor a magyar turizmus csak a gulyásturizmusról, csárdásról, pusztáról és a csikósokról szól?

A válasz egyértelmű: ennél Magyarország sokkal több értékrétegből áll, hogy csak ezeket a sztereotípiákat erősítsük. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy hirtelen nagy változásokat nem lehet erőltetni. Ha annak a fránya német turistának egyszer az van az agyában, hogy 'Piroschka, ungarische gulasch és tschardas', akkor azt kár lenne nem megadni neki. 

Bár Lilo ebben a Piroschka filmben elég vérszegényen ropja azt a csárdást, azért még ha idetéved hozzánk a faluba egy-egy német vagy svájci, mégis keresik az alkalmat, hogy a bőségesen elköltött gulyásvacsora után hol találhat egy helyet, ahol még kipróbálhatná a csárdás alaplépéseit...

Mi meg kiöntünk még egy kanyar fröccsöt és a csárdás programot kezdjük egyeztetni egymás között...

A magyar Alföld természeti sajátosságai és az itt folyó élet jellegzetessége általában két teljesen ellentétes hatást váltanak ki az erre járó emberekből. Ismerünk nem egy híres rajongót - gondoljunk csak Petőfi, Tornyai vagy Rudnay munkásságára -, akiket megihletett a táj és az itt élő emberek sokszínűsége. Persze az sem titok, hogy sokan a sivárság, az egyhangúság és az unalom megtestesülését látják a pusztában. Semmi esetre sem szeretnék az igazságosztó szerepében tetszelegni, bár kétségtelenül érdekes lenne pszichológiailag elemezni, hogy ki mit lát meg, mit vesz észre, mit szeret meg, vagy épp mit utasít el, vagyis: milyen élményeket őriz meg a jellegzetesen alföldi tájról és az itt élők emberekről.

Még érdekesebb élmény látni magunkat egy idegen szemüvegén keresztül, milyen a "magyar" karakter egy külföldi szemével... Nos, Hugo Hartung egy igen érdekes sztorit oszt meg velünk. A német író egyetemi diákként  járt Székkutason cserediákként az 1920-as években, majd harminc évvel később felelevenítette az itt eltöltött nyarának élményeit a később igazi sikerkönyvvé vált Piroschka (a mű eredeti címe: Ich denke oft an Piroschka) regényével. A világhírt persze a már emlegetett film hozta meg. Azóta a könyv több milliós (!) példányszámban kelt el, számos nyelvre lefordították németről. Magyarországon csak a dr. Sipkáné Serfőző Rózsa féle fordításában, magánkiadásban megjelent változatot lehet megkapni Hódmezővásárhelyen, illetve Székkutason.

Sajnos a filmet soha nem vetítették le hivatalosan Magyarországon, ugyanakkor német tévécsatornákon még a mai napig is a kedvelt, régi filmek közé tartozik. Így került Hódmezőváráhely és Kutasipuszta (a mai nevén Székkutas) a külföldiek érdeklődésének előterébe. Hugo Hartungnak köszönhető, ha néha betéved egy-egy német ajkú turista a faluba és Piroska után érdeklődik, akik szeretnék az eredeti helyszíneket megtekinteni.

Hugo Hartungnak köszönhető az is, hogy a regényében szeretettel emlékezik meg Magyarországra, a szép pusztai tájaira, a magyar népre és persze saját ifjúságára. Ez a regény sokkal többet tett az országunk elismertségének és közkedveltségének növeléséért, mint bármelyik drága pénzen készült országimázs kampány...

Na de ki is ez a Piroska?

Nekünk, magyarországi magyaroknak nem sokat mond ez a név és meglehetősen ingerülten szoktuk fogadni azokat a kérdéseket, hogy tudjuk-e hol van az a kimondhatatlan nevű Hódmezővásárhely-Kutasipuszta? Sőt nem is értjük, mit is akarnak ezzel a turisták.

Akár azt is mondhatnám, hogy igazi magyar vircsaftos sztori, de nem teszem. Inkább megpróbálom az általam ismert tényeket közzétenni.

Hugo Hartung az 1920-as években cserediákként egy nyarat töltött el Hódmezővásárhely-Kutasipusztán. Az itt eltöltött idő élményeiből született az Ich denke oft an Piroschka (Gyakran gondolok Piroskára) című regénye (1954), amelyet később filmként is feldolgoztak.

Már a könyv is nagyon nagy siker volt Németországban, de az igazi hírnevet természetesen Lieselotte Pulver főszereplésével készült romantikus film hozta meg. A filmet mai napig rendszeresen játsszák különböző német kereskedelmi tévécsatornákon, mert a pusztai romantikus szerelmi szálat és a magyarokra jellemző minden hagyományos asszociációt is (puszta, gémeskút, csárdás, gulyás) belesűrítették a sztoriba. A Piroschka-sztorinak igen nagy érdeme volt abban - természetesen más politikai okok mellett -, hogy a nyolcvanas évektől komoly német turista beutazóforgalmat generált és nagy érdeklődés volt a téma iránt.

De akkor hol is van ez a borzasztó hosszú nevű település? 

Hódmezővásárhely-Kutasipuszta. Na, ez így tényleg hosszú, de persze nem ezért nem ismerjük, hanem azért, mert megváltoztatták a nevét. A település neve Székkutas és a hajdani tanyaközpont is községgé alakult át hosszú évtizedek alatt.

Egyébként aki nem tudná a Dél-Alföldön, a 47-es főút mentén, Hódmezővásárhely és Orosháza között van Székkutas. A 2010-es népszámlálási adatok szerint 2396-an laknak itt.

No erről a Piroska sztoriról fogok itt írni, meg persze hogy mit történik ebben az érdekes községben...